Honlapunk tartalma jogvédett!
Amennyiben a honlapunkról származó hírt vagy fotót tesz közzé valahol, forrásként mindenképp tüntesse fel a www.sleddogsportclub.hu url-t!
Köszönjük megértését!

Címlap Hírek Sikeres külföldi szereplés

Sikeres külföldi szereplés

A 2013. március 3-án Szerbiában megrendezett versenyen Csizmadia Blanka (kutyás női futás) és Sipiczki György (kutyás kerékpározás) tagjaink vettek részt Magyarország képviseletében. Mindketten aranyérmet nyertek. Gratulálunk!



Csizmadia Blanka beszámolója itt olvasható:

Az a bizonyos szerb verseny (Fruska Gora, március 3.)

Egész héten tűkön ültem, végre eljutok egy versenyre! Szerbiában, a hegyekben, egy napos, csupa remek emberrel… Ez kellett nekem, végre! Plusz pont, hogy egyedül mentem, így csak egy kutyát vittem. Tivoval nem is emlékszem mikor canicrossoztam utoljára. Na de akkor vágjunk is bele, utazásostul, mindenestül!

Általában két naposak a versenyek, ez most csak egy vasárnap volt, de mivel messze van, ezért már szombaton elindultunk. Reggel hétkor keltem, ami nálam csoda, de legalább fetrenghettem még az ágyban. Háromnegyed nyolc körül kikászálódtam, szokásos reggeli rutinomat végezve leszenvedtem magam a földszintre, felraktam a forralót, majd miközben a kávémat készítettem azon töprengtem, hogy mikor voltam ennyire izgatott (jó értelemben) verseny előtt… A sportpszichológusom biztos örülni fog, hogy nem arról számolok majd be neki, hogy már két nappal az esemény előtt hányingerem volt, és idegbeteg hisztirohamaim! Közrejátszik ebben az is, hogy csak fél tizenegykor kellett itthonról indulni. Tehát vissza a kávéhoz, előszedtem egy újságot és azt olvasgatva elkortyolgattam a forró reggeli italom, közben persze az elmaradhatatlan veszekedéssel Bajazzo (a papagájunk) és köztem. Már megint hisztizik…

-Tegnap kaptál enni, alig bírtál a lábadon maradni, úgy teletömted magad! Eddig tart az emésztésed? Megint éhes vagy? Nem hiszem el… Nem kapsz édességet, el fogsz hízni, szó se lehet róla!!

A válasz egy újabb hisztis nyögdécselés sorozat, így végül elfeleztem vele egy almát, ez elhallgatatta, én pedig az emelet felé vettem az irányt… Bekapcsoltam a gépem, majd az első dolog, amit megláttam a világ legistenibb sütije a facebook falamon! Petra, egyik útitársunk sütötte a versenyre.

-Azt hiszem a diétámnak annyi a hétvégén…

Miközben így morfondíroztam magamban szépen lassan elkezdtem öltözködni, szerencsére a tegnapi hideg, ramaty időnek nyoma se volt, hétágra sütött a Nap. Jellemző, ha nem maradok itthon mindig jó idő van… Na mindegy.

Nagy nehezen reggeli után elindultunk a buszhoz, nagy veszekedések árán pedig anyukám még Ninát is hozta. Természetesen a mi szerencsénkhez hűen ahogy megjött a busz kiderült, hogy már egy kutya utazik rajta rajtunk kívül. A sofőr nem nagyon akarta felengedni az enyémet.

-Nem baj, elől maradunk, a másik kutya úgyis hátul van.

-De össze fognak verekedni! Van szájkosár?

-Van…

Ezzel felraktam szerencsétlen, ellenkező Tivora a szájkosarat, majd leültünk. Nos, a másikon nem volt semmi (persze póráz, de amúgy más nem…) és amíg az én ebem békésen feküdt a lábamnál a másik ugatta, hisztizett… No comment miért engem nem akart felengedni a sofőr (mert félelmetes, felemás szemű, farkasszerű, fekete kutyám van)… Szerencsére hamarosan leszálltak, és utunk további része békésen telt, kivéve egy nénit, aki a majdnem üres buszon eldöntötte, hogy mellénk ül, és ezzel együtt rálépett a kutya lábára. Ismét no comment.

Pomázra értünk a döcögés után, jó idő volt, nyugis volt a helyzet egészen addig amíg a HÉV meg nem jött. Tivo erre közölte, hogy ez egy félelmetes, veszélyes dolog, és alig bírtam a peronon tartani. Számítottam rá, nem szereti a nagy járműveket, de szerencsére csak két megállót kellett vele mennünk, azt kibírta.

Lenfonóról már autóval mentünk tovább, Sipiék felvettek a mikrobusszal. Öt kutya volt a csomagtartóban (Pasek, Zenka, Bilbo, Lüszi, Hanna), hátsó ülésen Petra és Anett Slavaval, én pedig elől Tivoval. Két ülés még szabadon is maradt, kényelmesen elfértünk. Mindenki nyugis volt, pedig aggódtam, hogy az én kutyám fog balhézni, de egyből elaludt.

Az utunk nagyon jól telt, hosszú volt, de a társaság kitűnő, óriásikat nevettünk.

Kb. két és fél óra alatt értünk a határra, ahol már teljesen paráztam, mert Sipi és Anett mindenféle rémtörténetet mondott, hogy lőttek, autót bontottak, visszaküldtek a határőrök embereket, és hogy a sor, a várakozás, jajj-jajj… Nos, ezek közül egyik se volt igaz, a legtöbb idő azzal ment el, hogy a határőr-néni megnézegette a kutyáinkat, nagyon tetszettek neki. Más autó se volt, és nem néztek meg minket szinte semennyire. Na majd visszafelé, ami késik nem múlik!

Ágiékhoz értünk kb. fél óra múlva, ott végre kiszálltunk, kinyújtoztunk, a kutyákat meg beengedtük a kertbe. Ági odaadta a klubos kabátom, annyival jövök még neki, nagyon hálás voltam, és nagyon örültem neki! A hazaiak (Ed, Lana, Quinny, Sookie) és Bilbo közben kennelbe került, Anett az övéivel (Slava, Pasek, Zenka) bement, úgyhogy Tivo csajozhatott a szamikkal (Lüszi, Hanna) szabadon.

Ágiék háza amúgy nagyon tetszett, még sosem voltam náluk. Annyi minden volt, képek, díjak, kupák, oklevelek, és egyéb apróságok, sok-sok kutyás dolog, nekem egyből belopta a hely magát a szívembe, otthonos volt és nagyon különleges. Sajnos nem maradtunk sokáig, ideje volt továbbmenni. Visszaraktuk a kutyákat, és indultunk is, ám nem sokkal arrébb megálltunk hamburgerezni. Te jó ég. Erre egy külön beszámolót kellenne írnom, hogy jól tudjam jellemezni azt az ételt. Óriási volt, tele mindenfélével, még a hús is töltött volt sonkával és sajttal, és az ember már attól hogy ránézett hízott egy kilót. De annyira finom volt, hogy nem lehetett visszautasítani… Megvolt az ebéd és a vacsora is egyben.

Immár jóllakottan ment tovább a csapat, Laci vezetett minket, és telefonon tartottuk velük a kapcsolatot, Ági idegenvezetést tartott. Sok szép helyet láttunk, Újvidék kifejezetten tetszett nekünk, eléggé hasonlított Budapestre, mint kiderült nem véletlenül.

Hosszú utazás után felértünk a hegyekbe, kissé a világvégére mentünk ki, de épségben megérkeztünk. A háziak nagyon aranyosak voltak, grillezett finomságokkal fogadtak minket (bár a hamburger hatása még mindig érződött). A mi házunk elég érdekes volt, tipikus kalandos, szánhúzóverseny feeling, nem volt víz, áram és fűtéshez is csak egy kis kályha volt amibe nagy erőkkel próbáltunk életet lehelni, félig-meddig sikerrel. De nagyon kis romantikus volt a gyertyafényben beszélgetni, és Petra isteni sütije… Hmmm, egyértelműen feldobta a hangulatot!

Végülis nyugovóra tértünk, három szobában, Petráék és Ágiék külön, mi Tivoval pedig a nappaliban, a kályha mellett, kis mákosok voltunk. Én jól bealudtam, hulla voltam az utazástól, késő is volt, és egészen hajnalig nem nagyon keltem fel, csak néha, ha Tivo épp rám lépett, vagy pozíciót változtatott. Fél négy környékén mozgolódás támadt, Tivo pedig elkezdett nyűszíteni. Tizenöt percen keresztül veszekedtünk, ugyanis eszem ágában sem volt kiszállni a hálózsákomból, de közben féltem, hogy felkelti a házat, úgyhogy kiszaladtam vele egy öt percre, de nem volt elég, tovább nyavajgott, kénytelen voltam felöltözni… Három nadrág, két pulcsi, egy télikabát, bakancs, sapka, kesztyű, sál, és az eszkimók is megirigyelhettek volna. Ki gondolta volna, hogy ennyire hideg lesz a hegyekben?

Kimentünk az útra, huszonöt percig kóvájogtunk, majd visszatértünk, és én csak a kabátot levéve vissza is aludtam. Szerencsére Tivo is, úgyhogy reggel hét környékéig még pihenhettünk… Aztán el kellett kezdeni készülődni, mindenki eléggé érdekesen nézett ki, de én speciál annyira boldog voltam, és annyira szeretem a versenyeknek ezt a kalandosságát, hogy hullaságom ellenére is a legjobb hétvégémnek tartottam ezt. Pedig még nem is versenyeztünk.

Reggeli kávéra átmentünk a hazaiakhoz, üldögéltünk a melegben, beszélgettünk, felébredtünk. Ahogy láttam Tivo is élvezte a meleget, ki volt kötve az ajtóhoz, és nemsokára szóltak, hogy közben elkezdett odasütni a Nap, nem viszem arrébb? Nos, nem igazán volt szükség erre, hülye kutyám élvezettel sütette a hasát odakint… Az északi kutya…

Közben lassan elkezdtek érkezni a versenyzők, tv, Ági szülei (anyukája annyira örült nekem, nagyon-nagyon boldog voltam, hogy végre megismerhettem!). Osztották a rajtszámokat, gyorsultak az események, jöttek a nevezések. Mi közben elkezdtünk bepakolni a kocsiba, a stake-out arrébb volt pár kilométerrel, és nem akartunk visszamenni már a szállásra a verseny után. Közben készültek a zsíros kenyerek, és bár én már ittam egy joghurtot, ettem almát, sőt, sunyiban Petra sütijéből és ettem egy fél szeletet, Ági belémtömött egyet, ellentmondást nem tűrve. Amikor valahol vele vagyok amúgy mindig olyan, mintha kicsit az anyám lenne, és ezt a legjobb értelemben! Figyel rám, segít, és mindig számíthatok rá. Ha majd kisgyerekük lesz Lacival biztos vagyok benne, hogy a legjobb szülők lesznek!

Nem sokkal később elindultunk a verseny helyszínére. Az eredeti pályát módosítani kellett, így ez rövidebb volt, mint a tervezett, viszont annál keményebb! Kb. egy kilométeren keresztül emelkedett folyamatosan… A legdurvább pálya, amin eddig voltam!

Kiraktuk a stake-outot, Tivo az ezüstök közé került, kis fekete bárányként. Közben Sipi felbicajozott az emelkedőn… Hááát, nem hiszem, hogy túl boldog volt, hogy ezt még egyszer meg kell majd csinálnia verseny közben. Én már tűkön ültem, megnéztem a rajtidőm, kutyára ráraktam a hámot és pólóra vetkőztem, nagyon meleg lett…

Szépen lesétáltunk a rajthoz, hogy pontban ott legyünk. Közben fent, megváltoztatták a rajtidőket, amiről én mit sem sejtettem, bár gyanús volt, hogy lent csak pár ember álldogált, se időmérő, se semmi. Kikötöttem Tivot, és vártunk-vártunk-vártunk… Majd megérkeztek az emberek végre, mi pedig pattogtunk, ugráltunk, melegítettünk. Illetve én, Tivo inkább gyilkos tekintettel nézett, hogy ő ebben a melegben nem mozdítja meg a bundás kis seggét…

-Pedig de fiam, nincs más választásod! Ennyit utaztunk, végig kell csinálnunk, örülj neki, hogy újra a versenypályán lehetsz!!

Majd gyengébb hangnemre váltottam, mert van egy hülye szokásunk a sráccal. Ő megérti amit az ember mond neki, hülyén hangzik, de annyiszor beigazolódott már. El kell neki magyarázni a dolgokat, és akkor megnyugszik.

-Figyelj, ez egy fontos verseny számunkra, rég canicrossoztunk együtt. Nagyon kemény a pálya, de mi edzünk emelkedőn, menni fog ez nekünk! Tudod, hogy meg tudjuk csinálni, készültünk, úgyhogy adjunk bele mindent! Tőled csak annyit kérek, hogy végig menj, ne állj meg, tudom, hogy meleged van, de nem hosszú a táv, bírd ki!!

Elrajtoltak a fogatok, Tivo kissé értetlenül nézte, hogy mit keresek Laci fogatánál, hova megyek. Dehát egy kis handlerkedés sose árt.

Nem sokkal ezután mi is rajthoz állhattunk, és gőzerővel nekiindultunk a pályának. Mire felértem a nagy emelkedő tetejére sípolt a tüdőm, és elég ramatyul nézhettem ki, de makacsul tartottam magam a fogadalmamhoz, hogy semmilyen körülmények között nem állok le. Ha gáz van kocogok, de séta/megállás nem jöhet szóba. A stake-out magasságában kellett volna a tetőpontnak lennie, legalábbis Laci azt mondta, de a pálya továbbra is emelkedett egy kicsit, végül elkezdődött egy leejtő, mentünk ezerrel és hopp, cél. Teljesen kifulladtam, fájt a tüdőm, a karomat nem éreztem, nem jutott bele elég vér…

Gratuláltam az előttem rajtoló nőnek, egy aranyos fehér huskyval indult, majd kikötöttem Tivot, én pedig leültem egy lépcsőre. Akkor úgy éreztem, többet nem is állok lábra, a meleg, az emelkedő, és a tény, hogy egész télen beteg voltam teljesen padlóra fektettek. Sipi is így volt ezzel, mire ő beért én már átöltöztem, ők pedig pont a NeoCitrant keresték. Ő is meg volt fázva.

Próbáltam összeszedni magamat, a kutyák között feküdtem, és napoztam én is, közben beszélgettem pár emberrel, fotózkodtunk, jól el voltunk. Majd a bográcsgulyás is kész lett amit Ági szülei főztek. Elsők között vettem egy tányérral, bár nem vagyok túl nagy gulyás-fan farkaséhes voltam. Hát ez volt az az étel, amit nem bántam meg! Olyan isteni volt, pillanatok alatt belapátoltam! Közben jött Sipi, és elárulta, hogy egy másodperc van az első és a második helyzett között a női kategóriában. Tudtam, hogyha most nem tudom meg a pontos eredményt olyan gyomorgörcsöm lesz, hogy nem bírom megenni az ebédem, úgyhogy kiszedtem belőle.

-Mindkettőnknek sikerült!

Ezaaaaaz, pacsi, örömködés, megvan! Annyira örültem, és annyira büszke voltam Tivora… Az egész hétvége alatt remekül viselkedett magához képest, és ezután még jobban szeretem, ha ez egyáltalán lehetséges!

Később Petrával segítettünk Lacinak megírni az okleveleket, bár a sok kacifántos betűvel és névvel nem volt egyszerű, de elvileg hibátlanul leírtuk őket… Reméljük így volt!

Amíg az eredményhirdetésre vártunk lecsúszott még két tányér gulyás, és kávé is… Aztán csak elkezdődött, gyönyörű díjak voltak, és sok ajándék, nagyon kitettek magukért a szervezők és a szponzorok!! A dobogóhoz vittem Tivot is, aki magához hűen pofázott, a tápot akarta, forgott, nem akart leülni. Már hozzászoktam, minden eredményhirdetésnél ezt csinálja, szörnyű! Laci később elvette, hogy készülhessen egy rendes kép a hülye fiú nélkül. Az első helyezettek amúgy egy gyönyörű fatáblát kaptak a szerb klub lógójával, nagyon egyedi és ötletes megoldás szerintem!!

Miután lement minden gyors kutyasétáltatás, bepakolás az autóba, szedtük össze a cuccaink és búcsúzkodtunk. Sietnünk kellett, mert a határátkelő hétkor zárt, és mindenképp elakartuk kerülni a másik határt ahol mindig hosszú sor van. Sajnos nem tudtam szerintem eléggé megköszönni ezt a fantasztikus hétvégét Ágiéknak, pedig imádtam minden percét!

Hazafelé nagyon siettünk, hogy átérjünk a határon, száguldottunk a kátyús utakon, közben aggódtunk néha, de alapvetően a kocsiban végig annyira uralkodó jókedv volt jellemző, pedig voltak kalandok most is! A határ előtt nem sokkal szembejött egy rendőrautó, aztén hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett, és mögöttünk jött… Biztosak voltunk benne, hogy arra vár, hogy mikor tud leállítani, aztán amikor olyan rész jött megelőzött, és az előttünk lévő kocsinak kellett lehúzodnia. Biztos kíváncsi volt rá mit szállít az utánfutóján, mert nekünk nem sikerült rájönnünk.

A határra tizenöt perccel zárás előtt értünk, most sem volt szerencsére baj, személyiket ellenőrizték, kutyákra rápillantottak, és még egy motorháztető nyitást kértek, de már nekik se volt kedvük záráskor cseszekedni, úgyhogy simán átjutottunk. Nem is értem a horrorsztorikat, nekem most mindkét határ átlépésem pozitív volt.

Innentől már laza utunk volt, autópályán. Sipi postolta az eredményeket közben facebookra, a szerbek, akik korán hazaértek, már rakták fel a fotókat is, remek képek készültek!

Először Anettet hazadobtuk, majd engem is hazavittek Sipiék, olyan tíz, fél tizenyegy környékén érhettem haza. Még megetettem a kutyákat, én is ettem egy kicsit, lefürödtem, és hajnali egykor bezuhantam az ágyba… Rég aludtam ilyen mélyen, fárasztó hétvége volt, de minden perce megérte!

Ezúton is köszönöm Sipinek és Petrának a lehetőséget, hogy eljuthattam a versenyre, Áginak és Lacinak a meghívást, Anettnek az útitársaságot, és minden versenyzőnek, új ismerősnek, kutyának a fantasztikus hétvégét! Reméljük még sok ilyen lesz!


Fotók: Katarina Drezz, Karl Ágnes, Karácsony Petra és Marija Radic Jejina
--
Blanka Csizmadia & the Dogs




Megosztom
 
Keresés
Partnereink

Honlapunk a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával valósult meg.

Ki olvas minket
Oldalainkat 41 vendég böngészi
eszksk_logo.gif