Ki gondolná, hogy a magyar futásíjászat a szánhúzósportból alakult ki? Pedig bármilyen furcsa is, ez így van… Az összekötõ kapocs pedig Székely Árpád.

/Székely Árpádot a régebb óta versenyzők jól ismerik, hisz egy időben minden fogathajtóversenyen részt vett kutyás futó kategóriában őrületes eredményeket elérve. Sőt, még a pulkával is megpróbálkozott. Dér A./

A múlt

Székely Árpád már fiatalkorában elhatározta, hogy kutyaszánnal fogja meghódítani a világot – ha nem is a szó szoros értelmében, de átvitt értelemben mindenképp. Így jutott el felnõttkorára a szánhúzósport közelébe. Hogy ebbõl végsõ soron megszületett a futásíjászat, abban nagy szerepe van Magyarország földrajzi és gazdasági adottságainak, ugyanis egyrészt kevés a hó, másrészt az ember általában nem engedheti meg magának, hogy egy egész falkát tartson szánhúzó kutyákból. Érvényes volt ez Árpádra is: õ mindössze két kutyát tudott eltartani, s a versenyek e kategóriájában sokat kell az embernek futnia, így hamarosan kialakult egy edzésforma, amely egyszerre szolgált a kutyák napi mozgásigényének kielégítésére és az ember testének edzésére, kondíciójának javítására: ez volt a kutyás futás; általában hegyen-völgyön-patakon keresztül.

Azonban ezek a kutyás futások – bár fizikailag elég megterhelõek voltak – mégsem váltottak ki számára szellemi erõfeszítést… Árpi hiányolt is valamit, amivel teljesebbé lehetett volna tenni ezt az idõtöltést. Hosszú gondolkodás után megszületett egy új sport ötlete, mely egy versenyben öltött testet. A versenyzõknek kutyával, vagy anélkül kellett térképen megjelölt ellenõrzõpontokat megtalálni, ott íjjal célbalõni (az íj valahogy természetesen kapcsolódott a sporthoz, hiszen a nomád népek, akik kutyaszánt használtak, íjat is használtak) – gyakorlatilag kutyás és kutya nélküli tájfutásíjászatról volt szó.

Az elsõ nomád vadász versenyt 1996 tavaszán rendezték meg az Esztergomhoz közeli Búbánat-völgyben. A négy induló (Baltringer Viktor, Fehérvári Zsolt, Mendel János és Székely Árpád) elõtt különösen nehéz megmérettetés állt: A verseny két napos volt, mindkét nap 10 kilométer körüli, erõs terepen való futással, a térképen bejelölt három egymástól különbözõ távolságra lévõ „ellenõrzõ ponton” kellett lõni. Az elért köröket (íjász fogalom; a vesszõig a céltábla (esetleg képzeletbeli) szélétõl hány körvonalat kell metszenie a végtelenbõl érkezõ, a céltábla síkjában lévõ képzeletbeli vonalnak; azaz érthetõen: ha középre találtunk be, az 10 kör, ha a céltábla szélét éppen eltaláltuk, az 1 kör) már az idõ homályába veszett módon váltották át lefutandó méterekbe, kilométerekbe. A verseny szabályzatához tartozott, hogy minden, amit az ember éjszaka használni akart, magával kellett vinnie hátizsákban, és azzal kellett futnia. „Durva volt” – ­foglalta össze röviden a benyomásait a versenyrõl Székely Árpád.

Így mindenképpen egyszerûsítésre szorult, lassan-lassan elmaradt belõle a kutya és a térkép… Például a második versenybõl már hiányzott a szabadban alvás, tulajdonképpen egy nagy közös sétához volt hasonlítható. Végül visszakerült a futás és megmaradt az íj, így ettõl kezdve futásíjászatról beszélhettünk.

Forrás: http://www.futasijaszat.hu/cikkek/dani-2003_tori.htm